Egy viszont biztos: Wekerletelep. Ezt már egyetemi éveim során is tudtam, amikor a „gardencity movement” településtervezés előadást és a wekerlei közvéleménykutatásokat követően, magabiztosan jelentettem ki, hogy egyszer itt fogok élni. Évekkel később, mire ez a gondolat már rég a feledés homályába merült, így is lett. Na de hogyan?
Mint oly sokan mások, mi is a budai zöld kerületeket lőttük be iránynak otthonkeresésünk elején. Nagyon gyorsan szembesültünk a ténnyel, hogy még a szuterén lakások is aranyáron kerültek meghirdetésre, így hosszas kutatómunkát igényelt megfelelő adottságokkal rendelkező példányra bukkani az ingatlanhirdető oldalak sötét és nagyon mély bugyraiban. A hosszas böngésző délutánok egyikén a semmiből megjelent egy XIX. kerületi, világos, szép terekkel rendelkező lakás képe is, amire nem tudtam nem rákattintani.
Öt éve májusban jártunk először együtt Wekerletelepen, és egyetlen itt töltött délelőtt alatt el is döntöttük, hogy maradunk. Akkoriban a rendőrkapitányság mellett néztük meg a fent említett – wekerlei szemmel óriási – 113 négyzetméteres, tetőtér beépítéses lakást. A fenti lakótérben egyből megfogtak minket az eredeti tetőszerkezet itt-ott előbukkanó oszlopai, dúcai, fogópárjai és persze a “padlásszoba feling”, amivel vele jár, hogy helyenként lehúzza az ember a fejét, hogy elférjen, de mindeközben instant otthonos is. Annak ellenére, hogy az alsó szint teljes felújításra szorult, csillogó szemekkel nézegettük a fűrészporos tapétás, lila-sárga falakat és a gyönyörű, eredeti wekerlei ablakokat, ajtókat.
Arról persze, hogy hova érdemes költözni a telepen belül, még fogalmunk se volt, így csöppet sem zavart minket az Ady Endre úton járó villamos zaja; a belvárosban töltött, Dob utcai évek után így is szupercsendesnek tűnt minden, ráadásul kiskert is tartozott a lakáshoz, mint ahogy az minden tisztességes wekerlei ingatlan esetében lenni szokott.
Az első lakásnézést követően utunk – valami isteni sugallatnak és a foursquare ajánlásainak köszönhetően – a másik boltba vezetett. Ha eddig bármi kétségünk lett volna, hogy Wekerle a nekünk való hely, az is azonnal ködbe veszett, mert egyből két ismerős is jött velünk szembe: Máté volt kollégájáék nyugisan kávézgattak a tavaszi boltban és meséltek kicsit a wekerlei életről; a pult mögül pedig Peti libbent elő, aki történetesen Máté egyetemi kedves barátnőjének a férje. A kávé is zseniális volt, az emberek is kedvesek, sok a zöld és szépek a spaletták, nem is volt több kérdésünk: vételi ajánlatott teszünk, megvesszük a lakást és költözünk.
Májustól egészen szeptemberig így is gondoltuk. Voltunk egy előzetes felmérésen a kivitelezővel, már az alaprajzi változtatásokat terveztem, burkolatokat, bútorokat nézegettünk és kezdtük beleélni magunkat, hogy hamarosan mi is a 110 éves fák árnyékában ébredünk reggelente, de egy késő nyári napon jött a telefon, hogy az eladóink szeretnék 5 millió forinttal megemelni a lakást vételi árát. Hirtelen összeomlott a gondosan építgetett légvár. Eleve nagyon ki volt centizve a költségvetésünk egy ekkora felújításra készülve, kicsit sem fért bele ez az áremelés, úgyhogy némi fejtörést követően könnyes szemmel, de elengedtük a csodás terekkel rendelkező lakást, de a telepet nem tudtuk és nem is akartuk. Végérvényesen beleszerettünk a famatuzsálemekbe, a kedves kis utcákba és a néha kicsit poros, szavakkal csak sután körbeírható, mesebeli hangulatba, ami egész Wekerlét körbelengi.