Az elmúlt évek azt bizonyítják, hogy egész hatékonyan tudunk elengedni bizonyos dolgokat. Ez persze kicsit sem azt jelenti, hogy könnyen, csak azt, hogy ha egy lehetőség megszűnik létezni, akkor rövid időn belül belátom és általában picivel utánam Máté is, hogy nem arra van az út, amerre gondoltam/tuk és igyekszünk kipörgetni az adott témához kapcsolódó gondolatokat, képzeleteket, emlékeket stb. Így volt ez az első kiszemelt lakás bukta után is: kicsit nyalogattuk a sebeinket, de ha már egyszer Wekerle mellett tettük le a voksunkat, nem volt más hátre, mint előre, kerestük tovább az igazit.
Jó egy hét lehetett, mire ismét menetkészek voltunk és újult erővel belevetettük magunkat a wekerlei ingatlankeresés sűrűjébe. Abban megegyeztünk időközben, hogy nagyon nem véletlen, hogy az első lakás végül nem a mi otthonunk lett. Több helyen kilógott a lóláb: egyrészt elméletben kimaxoltuk az anyagi keretünket és még a felújításnak csak becsült költségei voltak meg, másrészt az is szép lassan leesett, hogy nincs is szükségünk akkora élettérre, mint a rendőrség melletti lakás. Egész egyszerű volt a következtetés: olyan otthont keresünk, ami kisebb és a felújítási költséggel együtt is a józan ész (és a mi büdzsénk) határain belül van az ára, mert ez a következő lépés, nem egy bálterem.
Esős szeptemberi szombat volt, amikor gyors egymásutánban megnéztünk öt lakást és még a Wekerlei Garázsvásár Fesztiválon is volt időnk lófrálni. Egy csapásra beleszerettünk nem csak a majdani otthonunkba, de még a garázsvásárba is, ahol megvettük a későbbi kerti csillárunkat és majdnem egy szőnyeget, de az eladó végül visszalépett (azóta is bánom kicsit). Az időjárás ugyan nem kedvezett a legtöbbször amúgy se túl világos wekerlei lakásoknak, de úgy voltunk vele, hogy a fontosabb és nekünk tetsző helyekre úgyis visszamegyünk még egyszer minimum. Az ötös listát nap végére már kettőre sikerült szűkítenünk. Történetesen mindkettő döntős lakás egy utcában volt, de míg az egyik 47 négyzetméter körüli alapterületű, északi fekvésű ingatlan volt és egy szépen karbantartott házban rejtőzött, addig a másik egy 55 négyzetméteres, délnyugati fekvésű lakás volt, ami egy “hippitanyán”, sufnik erdejében bújt meg.
Majdnem (na jó azért nem majdnem) az elsőt választottuk, mert hogy “mit szólnak majd a szüleink a lepukkant házhoz”, de amikor nekiálltam az alaprajz átgondolásának, azon kaptam magam és utána szerencsére Máté is engem, hogy a másik lakás alaprajzát akartam beleerőltetni az egyes számú versenyző adottságaiba. Valójában mindketten ismertük már a konklúziót, de magunknak csak ezután vallottuk be, hogy minket igenis valami menthetetlenül vonz a hatalmas íves ablakos, dekorbetonos, gyönyörű terekkel rendelkező lakásba a “hippitanyán” még akkor is, ha nem ez a legracionálisabb és legkonvencionálisabb döntés. Meg egyébként is, mikor hoztunk mi olyat?
A bizonyos szombatot követő hétfőn már itt is ültünk a leendő nappalinkban (ahol most ezeket a sorokat is gépelem) és bevetve a nem létező alkudási tehetségünket, megegyeztünk a szuper kedves előző tulajokkal és már mindketten tudtuk, hogy összeállt a kép: az otthon itt lesz.