Szeretek részletekből kiindulni (és elveszni is bennük), ami a stílust illeti. Ez a saját nappalink tervezésénél sem volt máshogy. A legtöbb esetben elég pár kulcsfontosságú részlet, amire egy egész teret fel lehet építeni.
A szerződést valamikor november közepén írtuk alá, december elején pedig már rágtam Máté fülét, hogy nekünk sürgősen a Kilimboltba kell mennünk, hogy megtaláljuk álmaink (egyik) szőnyegét, ami annyira szuper lesz, hogy generációk adják majd egymásnak tovább örökségként. Ekkorra már rég kiolvastam az egész pinterestet és elég határozott elképzelésem volt a leendő kilimünk színvilágát illetően: valami bordós, sötétkékes darabot keresünk, ami elég nagy ahhoz, hogy a 20 négyzetméteres térben ne tűnjön légypiszok méretűnek. Miután a szőnyegbe szőtt szimbólumok jelentését is megismertük, jött is velünk haza az albérletbe A SZŐNYEG (aminek Máté az egyik lenti képen nagyon örül) – meg annak egy kistesója, ami később a konyhában találta meg a helyét. Kulcsdarab megvásárolva, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szőnyegvásár előtt már beszereztünk két, kisebb vagy nagyobb mértékben, de piros széket, és ez a vezérfonal a későbbiekben is kapaszkodó maradt a nappali tervezése során.
Szóval megvolt pár piros részlet, volt egy antracit színű áthidaló és pult, néhány szép, az eredeti tervek alapján újragyártott wekerlei ablak, no meg a gyönyörű régi parketta, már csupán csak annyi volt a kérdés, hogy a nagy bútorok hogy fogják elősegíteni, hogy megmaradjon a nappali wekerleisége, de közben ne legyen nagyon historizáló babaház jellegű, ami úgy néz ki, mintha megállt volna az idő. Egyszerű és relatíve költséghatékony választ találtam a kérdésre: semleges bútorok kellenek ide, amik nem akarják elvinni a bulit, de szépen támogatják a már meglévő, kicsit hangsúlyosabb társaikat. És ezzel együtt, ha a körítés később változik (változott is pl a covid alatt – lásd képek), az alapot ezek a darabok továbbra is szépen megadják majd.
Kanapéból mindenképp kinyithatót kerestem, mert sokszor alszik nálunk valaki, úgyhogy elkél az extra fekhely. Ez az attribútum le is szűkítette a keresést: megtaláltam az IKEA – azóta már sajnos kivezetett – Vallentunáját, ami amellett, hogy moduláris rendszerű, még a huzata is mosható, a szürkesége pedig az egyszerű formavilágával karöltve szépen palástolja a tankhoz közelítő méretét. A fotelt Máté választotta (bár főleg Lilith használja azóta), az edzéscuccainkat rejtő Hemnes komód pedig nagyon praktikus opció volt, már csak azért is, mert befért a TV-s ficakba. Bárhogy is próbáltam, nem tudtam elrejteni a behemót képernyőt a beugróban, így inkább lefestettük kékre – mármint a TV mögötti falat. A többi dolog is szépen, dominóeffektus-szerűen rántotta maga után az egyéb darabokat: az étkező szorosan a konyha mellett van, ez meghatározta az asztal maximális hosszúságát, amiből következett a pad mérete, ami mellett még szépen el lehet közlekedni, a lámpákat pedig a nagyszülői örökségből származó szalmaképhez, a kék falhoz és az egyéb fekete kiegészítőkhöz igazítottam. Egy titok van talán: nem megy minden mindenhez, de minden megy valamihez – minden egyes darabnak van minimum egy párja a térben, amivel reflektálnak egymásra.
Van itt még valami, ami elsőre nem magától értetődő. Az otthonról hozott minta alapján szerintem is totál őrültség függöny nélkül hagyni az ablakokat, mert egyrészt be lehet látni, másrészt néha sötétíteni sem árt. Ennek ellenére ezeket a csudaszép wekerlei ablakokat nem volt szívem eltakarni. Nem lett függönyünk és ezt nem is bánom, mert ha nappal, ha este, az ablak osztásainak megcsodálása mellett, így mindig azt érzem kicsit, hogy jobban része vagyok a körülöttünk lévő egésznek, ami ebben a szerencsés esetben Wekerletelep, a maga 110 éves utcáival, házikóival, fáival és persze történeteivel.